November 11. – Márton-napi gondolatok Kőszegről
Márton-nap van. Ilyenkor előkerül a liba, az újbor, meg a régi mondás, miszerint aki Márton-napon libát nem eszik, egész évben éhezik. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom, de azt egészen biztosan tudom, hogy Kőszegen a bor jóval több egy pohár italnál. Legalábbis annak kellene lennie.
Mert nekünk nem tegnap találták fel a szőlőtermesztést. A Szőlő Jövésnek Könyvét 1740 óta vezetik, és ez a különleges hagyomány ma is él. Kevés város mondhatja el magáról, hogy közel három évszázada ilyen gondossággal őrzi a szőlőhöz fűződő kapcsolatát. Van szüreti ünnepünk, vannak pincéink, borászaink, borbarátaink, és ami különösen fontos, van saját karaktere a kőszegi bornak.
Szóval az alapanyag adott. Nemcsak a hordóban, hanem a történelemben is.
És itt szeretnék egy pillanatra megállni. Mert a kőszegi borászokat bizony dicséret illeti.
Az elmúlt években sokat tettek azért, hogy a helyi bor ismét egyre nagyobb figyelmet kapjon. És nemcsak beszélnek róla, hanem dolgoznak is érte. A minőségre való törekvés, a közös rendezvények, a borversenyek, a pincetúrák és a hagyományok ápolása mind azt mutatják, hogy van itt egy közösség, amely komolyan veszi a saját értékeit.
Hogy ne csak általánosságban dicsérgessünk: az idei kőszegi borversenyen 39 tételt értékeltek, amelyek közül hat arany-, huszonkettő ezüstminősítést kapott. Fehérborban az Alasz Pince Sárgamuskotálya, rozéban Banga László Pinot noir rozéja, vörösborban pedig Láng József Pinot noir bora végzett kategóriája élén. És természetesen ott vannak a többiek is, akik évről évre hozzájárulnak a helyi borkultúra fejlődéséhez.
A 2026-os borverseny részletes eredményei itt olvashatók.
Közben egyre több a közös kezdeményezés is. Nyári bortúra, Donát-napi bortúra, pincetúrák, újborbemutatók. November 6-án például a Kőszegi Borászok Egyesülete közel hatvan vendéggel tartotta meg Márton-napi újborbemutatóját a KÖSZHÁZ-ban. Ez már nem pusztán arról szól, hogy ki milyen bort készített. Hanem közösségről, hagyományról és arról, hogy a borászok igyekeznek megmutatni magukat.
És ne feledjük, milyen munka van emögött. Metszés, növényvédelem, szüret, pincemunka. Egy évnyi várakozás, amelyet néhány rossz időjárású nap is keresztülhúzhat. A végén pedig ott a palack, amelyről a fogyasztó néhány korty után véleményt mond. Én bizony nagyra becsülöm ezt a munkát.
És itt jön az én vesszőparipám.
Mert miközben a borászok teszik a dolgukat, vajon a város egésze mennyire tudja kihasználni mindazt, amit ők létrehoznak?
Hány embernek jut eszébe Kőszeg, amikor egy kétnapos boros kirándulást tervez?
Tokaj, Villány, Eger, Szekszárd. Ismerős nevek. Kőszeg? Nekünk inkább a vár, a Jurisics tér, az Írott-kő és a történelmi belváros jelenti a turisztikai vonzerőt. Pedig a borunknak is lehetne sokkal hangsúlyosabb szerepe.
Nem kellene Villányt játszanunk. Kőszegnek éppen az lehet az előnye, hogy nem Villány.
Nálunk egy pohár bor mellé ott van egy történelmi kisváros, a szőlőhegyek, a Kálvária, a Kőszegi-hegység és néhány évszázadnyi történet. Nem kell mindent kitalálni. Már itt van körülöttünk.
Csak össze kellene kapcsolni.
El tudnék képzelni például egy igazán kőszegi őszi hétvégét. Pénteken érkezés, este borkóstoló valamelyik pincében. Szombaton séta a belvárosban, egy kis várostörténet, délután a szőlőhegyek vagy egy újabb pincelátogatás, este vacsora helyi borokkal. Vasárnap pedig egy séta a Kálvária környékén, mielőtt a vendég hazaindul.
Nem világmegváltás. Nem is új találmány.
A kérdés inkább az, hogy miért nem kínálunk rendszeresen ilyen, előre összeállított, könnyen elérhető és lefoglalható programokat? Olyanokat, amelyeknél a vendégnek nem kell külön nyomoznia, hol van nyitva egy pince, mikor lehet kóstolni, hol érdemes vacsorázni, és hol talál szállást.
Persze mindez együttműködést kíván. Borászok, vendéglátósok, szállásadók és turisztikai szervezők között. Nemcsak a nagy rendezvények idején, hanem lehetőség szerint egész évben.
Nemrég arról írtam, hogy Kőszeg szép, de miért nem maradnak nálunk a vendégek? Nos, a borturizmus szerintem az egyik lehetséges válasz. Nem az egyetlen, és nem is csodaszer. De egy olyan lehetőség, amelynek a gyökerei már évszázadok óta itt vannak a lábunk alatt.
És persze nem szeretném elvitatni azt sem, ami ezen a téren már megvalósult. Mert történt előrelépés, és ezt illik elismerni. Csak éppen én azt szeretném látni, hogy ezek a kezdeményezések nem elszigetelt programokként, hanem egy tudatosan felépített kőszegi turisztikai kínálat részeiként működnek.
Mert a siker nemcsak az, ha megtelik egy borkóstoló. Hanem az is, ha a vendég utána itt vacsorázik, itt alszik, és másnap reggel is Kőszegen ébred.
És ha már dicsértük a borászokat, akkor a végére még valami.
Ők a maguk részét bizony szépen végzik. Évről évre dolgoznak, fejlesztenek, versenyeznek, közösséget építenek. Van mire büszkének lennünk. Talán most azon kellene közösen elgondolkodnunk, hogyan tudna mindebből a város is többet profitálni.
Mert nem várhatjuk el a borászoktól, hogy a szőlőművelés és a borkészítés mellett Kőszeg teljes turizmusát is megszervezzék.
Márton-napon tehát emeljünk poharat a kőszegi borászokra. Megérdemlik. És közben gondoljunk arra is, hogy amit ők létrehoznak, az nemcsak az övék, hanem Kőszeg egyik legfontosabb értéke.
A borászaink megtették és teszik a magukét. Most talán rajtunk, a városon a sor, hogy ne csak megkóstoljuk ezt az értéket, hanem élni is tudjunk vele.
Mert a kőszegi borban nemcsak az idei szüret van benne. Hanem évszázadok története és sok-sok ember munkája.
Kár lenne, ha ebből csak a poharunkba jutna.
Márkus Zoltán