1918. november 11. – 108 évvel a fegyverszünet után
1918. november 11-én, délelőtt tizenegy órakor elhallgattak a fegyverek az első világháború nyugati frontján. Négy esztendőnyi öldöklés után egyszer csak csend lett. Nem mindenütt egyszerre, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia már november 3-án aláírta a maga fegyverszünetét, amely másnap lépett életbe. De november 11. mégis a nagy háború végének egyik legismertebb jelképe lett.
A lövészárkokban talán voltak, akik először merték elhinni, hogy hazatérhetnek. Hogy újra megölelhetik a feleségüket, ölükbe vehetik a gyermeküket, vagy egyszerűen csak leülhetnek a saját házuk küszöbére. Sokan azonban már nem indulhattak haza.
Kőszegen van egy hely, ahol ennek a történetnek a szereplői ma is velünk vannak. A Hősök Tornya alatt, az átjáró boltívének falán márványtábla őrzi az első világháborúban elesett kőszegiek neveit. Naponta emberek százai haladhatnak el előttük. Sietünk a dolgunkra, beszélgetünk, telefonálunk. Turisták fényképeznek, gyerekek szaladnak át a kapun. A nevek pedig ott maradnak.
Pedig ezek a nevek valaha embereket jelentettek. Nem katonai statisztikákat, nem hadijelentéseket, nem történelemkönyvek lábjegyzeteit. Hanem kőszegi embereket. Olyanokat, akik ugyanazokat az utcákat járhatták, amelyeken ma mi. Akiknek volt otthonuk, családjuk, szerelmük, munkájuk, tervük a következő napra. És akiknek egyszer valaki azt mondta, hogy menniük kell. Aztán sokan soha többé nem jöttek vissza.
1932-ben a város márványba véste a nevüket. Hogy ne felejtsük el őket. De vajon valóban emlékezünk? Vagy csak megszoktuk a táblát, ahogyan megszoktuk a harangszót, a tornyot, a régi házak homlokzatát?
Különös, hogy ugyanebben az átjáróban egy másik márványtábla is található. Az 1992-ben elhelyezett emléktábla a második világháború kőszegi áldozatainak állít emléket. A felirata egyetlen szóval kezdődik: MEMENTÓ. Emlékezz!
Mert az első világháború után, amikor emberek milliói remélték, hogy ilyen borzalom többé nem történhet meg, alig két évtizeddel később újra fegyvereket fogott a világ. Újabb katonák indultak el. Újabb családok maradtak magukra. Újabb nevek kerültek az emlékművekre. Az emberiség megtanulta, hogyan lehet egyre hatékonyabban pusztítani. De vajon megtanulta-e, hogyan kell békében élni?
Ma is háborúkról hallunk. Határokról, területekről, fegyverekről, győzelmekről és vereségekről beszélünk. Néha olyan természetességgel, mintha a háború csupán egy politikai vagy katonai döntés lenne. Pedig minden ilyen döntés mögött emberek vannak. Anyák, akik várnak. Gyermekek, akik kérdeznek. Feleségek, férjek, szülők, akiknek egyszer talán egy idegen kopogtat az ajtaján. És egy újabb név, amelyet valahol majd kőbe kell vésni.
Nem szeretnék ma nagy szavakat használni. Sem hazafiságról, sem hősiességről, sem dicsőségről. Csak azokra gondolok, akik már nem mondhatják el, mit gondolnak minderről. Arra, hogy amikor legközelebb áthaladunk a kőszegi Hősök Tornya alatt, talán érdemes lenne egy pillanatra megállni. Elolvasni egy nevet. Egyetlenegyet. És belegondolni, hogy mögötte valamikor egy egész élet állt.
Mert az emlékművek nem azért vannak, hogy legyen hová koszorút tenni évente egyszer. Hanem azért, hogy emlékeztessenek bennünket arra, milyen ára van annak, amikor az emberiség megfeledkezik az emberségről.
1918. november 11-én elhallgattak a fegyverek. 108 évvel később talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy emlékszünk-e erre a napra. Hanem az, hogy tanultunk-e belőle.
Márkus Zoltán
Kép forrása: Köztérkép – I. világháborús emléktábla, Kőszeg. Az emléktábla Mayer (Meyer) Sándor 1932-es alkotása.